2011.01.01. 14 óra 5 perc

 

Fekszem az ágyamban. Hajnali 4-kor sikerült lefeküdnöm. Rengeteg dolog motoszkál a fejemben. Gondolkozom az újévi fogadalmamon, én, aki sosem szoktam megfogadni semmit:

január elsejétől hetente minimum kétszer másfél órát mozogni fogok. Megijedek: gondolom oké, nem baj, még van hét napom, majd elkezdem valamikor. Fejemre húzom a takarót. Eszembe jutnak mondatok: „én már tudom, hogy boldog lesz az újéved...” „nem szeretem a körsmseket, boldog új évet és nagyon jó híreim vannak a Suhanj! Alapítvánnyal kapcsolatban…” Bevillantak képek: http://www.facebook.com/video/video.php?v=451217837093; https://www.youtube.com/watch?v=ojEy2TzzU-M és sorolhatnám a végtelenségig…

 

Engedtem egy forró fürdőt. Felöltöztem.

 

18 óra 10 perc

Megfogom a szobabicajomat, leporolom, betolom a tévé elé és felülök rá.

Kikapcsolom a tévét, bekapcsolom a zenét. Először lassan, majd egyre gyorsabban elkezdek tekerni és mondogatom magamban, hogy megcsinálom, ha törik, ha szakad, új év, új élet! Én, aki a Suhanj! Alapítvány egyik képviselője vagyok, nem tehetem meg, hogy nem mozgok! Én, aki mélyen hiszek ebben az egészben, nem lehetetek ennyire puhány! Egy óra után, még meggyőzőbben kántálom és a végén jön az a bizonyos mámor, hogy igen, megcsináltam! Leküzdöttem magam, és jóóóó!

 

Másnap lementem egy órát sétálni, trappogni a friss hóban, élvezni a levegőt és a mozgást.

 

Most, ahogy a végére érek a beszámolómnak, megfogom a 2 kg-os súlyzóimat, és elkezdem emelgetni. Időről még nem számolok be, ez nem is számít bele az ígéretembe! :) Még a héten jön egy másfél órás alakformálás!:)

 

Jólesik az a sok visszajelzés, amit kapunk Tőletek! Olvassatok minket, drukkoljatok, csatlakozzatok, lájkoljatok!:)

 

Várom az ötleteket, szeretnék sok mindent kipróbálni, a bikramtól kezdve, a spinningen át, a Zumba aerobikig.:) Hetente kétszer, másfél órában.

 

Együtt tényleg könnyebb!:)

 

Ui: holnap gyalog megyek dolgozni Szomszimmal!: 45 perc séta!:)

 

„Csókjaim!”

(Barbi)

  A mai nap volt a legeslegelső...nagyon féltem tőle, szabályosan rettegtem, hisz bevállaltam, mások előtt, a barátaim előtt, akik bíznak bennem. És saját magam miatt is. Nem lehet, hogy annyi mindenkinek sikerül és nekem nem fog. Kérdezgettem, hogy mi a technika, hogyan kell levegőt venni, mikor kell enni előtte, vagy inni, vagy bármi...de nem vett komolyan senki, csak mosolyogtak, hogy majd érzem, meg majd beletanulok... és őrizték a titkot. 
Halogattam egy kicsit, de aztán Fannyra és Barbusra gondoltam, akik már tegnap elkezdték, amikor én még beteg voltam, meg cipőm se volt. Pont most vált le a kis 10 éves sportcipőm talpa, így a Jézuska (Laca megbízásából) futócipőt hozott nekem. Persze nem kalkuláltunk azzal, hogy Nike-ból eggyel nagyobb kell, így egy kis csere-bere után végre ma megérkezett fekete alapon rózsaszín pipával a terep-futócipőm. Kaptam egy jó kis pulcsit is, így nem lehetett több kifogásom. 
Culát szólítottam (jött volna a komondor is, aki a szomszédból átugrott hozzánk, rettegni a petárdák elől), majd kiléptünk az utcára. Gyönyörűen csillogott a hó és egy teremtett lelket sem láttam. A vizsla már vágta üzemmódban cikk-cakkban szelte a pályát, így nem tudtam elkapni a tekintetét egy kis biztatásért, így vettem egy nagy levegőt, és elindultunk. Az utca végéig elég kellemesen el is értünk, figyeltem a légzésemre is (de minek, hisz fogalmam sincs, hogy jól csinálom-e), majd érezni kezdtem, hogy azért ez nem séta, de nem álltam meg sokáig...Laca útravalója annyi volt, hogy csak arra figyeljek, hogy soha ne álljak meg...így ezt igyekeztem tartani. 
Amikor nem bírtam már, akkor sétáltam egy kicsit, aztán újra futottam...és elmaradt a szúrás az oldalamban és kezdtem élvezni az egészet és fantasztikus volt a levegő és egyszer Péterre gondoltam, aztán  Fannusra, meg Barbusra, meg Lacára, meg Sziszkára és Danira, meg Dénesre is. Meg Trisára, meg Lillára. Aztán volt olyan is, hogy azt kívántam, bárcsak most egy kicsit Flancos hátán vágtázhatnék, de aztán elhatároztam, hogy a héten megjutalmazom magam egy kis lovaglással is, ha ezt most kibírom...
És kibírtam és élveztem is! Na ez az, amit nem hitem volna soha. És nagyon büszke vagyok magamra, úgyhogy jól le is fotóztattam magam, amikor hazaértem. Cula baromi pofátlan módon még csak nem is lihegett, meg is jegyeztem neki, hogy ennyi együttérzés lehetne benne, hogy legalább egy kicsit úgy csinál, mintha elfáradt volna.
Itthon, mint csatából hazatérő vitéz katonát köszöntöttek (Lilus mindig őrült lelkesen üdvözöl), majd benyomtuk életem első tejberizsét, ami ki volt számolva, hogy ekkorra legyen pont megfelelő hőmérsékletű.
Szóval ez volt az első...és ma vasalnom is kellene még, de ez már egy másik - kevésbé izgalmas - történet.

(Gigi)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.